Könyvajánló. Beavatás a női lét misztériumába.

 
Minden nőben él egy zabolátlan és időtlen lény, az Ősi természeti asszony a maga hatalmas erejével, éles ösztöneivel, szenvedélyes kreativitásával és korlátlan tudásával. A társadalomba való beilleszkedés során azonban többé-kevésbé megszakadt vele a kapcsolatunk, a civilizáció merev szerepekbe kényszerít bennünket és elfedi előlünk saját lelkünk életadó üzeneteit. Ha, már nem találjuk az utat e hatalmas éltető forrás felé, félelemmel szorongásokkal teli túlszelídített, eltiport lényekké válunk. Clarissa Pinkola Estés élvezetes stílusban megírt könyve megtanít arra , hogyan lehet helyreállítani a megbomlott egyensúlyt, újra megtalálni a női vitalitást és a korlátlan tudást, mely ott rejtőzik minden asszony tudatának ősi rétegeiben. A jungiánus elemző és mesemondó szerző harminc évnyi kutatás és gyógyító gyakorlat eredményeit osztja meg olvasóival, népmeséken, tündérmeséken, mítoszokon álmokon át vezet el az állandó változásban lévő női lélek legbelső életébe.
 
Részlet a könyv első részéből:

 

 

Ha a nők azt akarják, hogy a férfiak valóban ismerjék őket, akkor meg kell őket tanítani valamire a mély tudásból. Van olyan nő, aki azt mondja, belefáradt, túl sokat tett már ezen a téren. Szerintem egyszerűen olyan férfiakat próbáltak tanítani, akik nem is akartak tanulni. A legtöbb férfi tudásra, tanulásra vágyik. Akkor kell előttük feltárni bizonyos dolgokat, ha látjuk ezt a hajlandóságot; nem minden ok nélkül, hanem azért, mert így kívánja ezt egy másik lélek. Nézzünk most néhány dolgot, ami sokkal könnyebbé teszi egy férfi számára a megértést, azt, hogy félúton összetalálkozzon egy nővel; íme itt van egy nyelv, a mi nyelvünk.

Semmi kétség, a Természeti Férfi is keresi a maga föld alatti menyasszonyát. A kelta mesékben olvasunk olyan híres ősi istenpárokról, akik így szeretik egymást. Gyakran egy tó alatt laknak, ahol a föld alatti életet, az alvilágot őrzik. A babilóniai mítoszban a cédrus-combú Innin így hívja szerelmesét, a Bikaszarvút; „Jöjj, takarj be vadságoddal.” A modern korban is, a Középnyugat felső vidékén még ma is azt tartják, hogy egy Isten Anyja és Apja hemperegnek tavaszi ágyukon, s ez okozza a mennydörgést.

Épp így, egy zabolátlan nő senkit sem szeret jobban, mint egy vele egyenlő társat. Mégis azt látjuk újra és újra, talán az idők kezdete óta, hogy azok, akik társaivá válnak, nem egészen biztosak abban, hogy megértik igaz természetét. Mire vágyik valójában egy nő? Ősrégi kérdés ez, a zabolátlan és titokzatos női természet rejtélye. Jóllehet a bath-i asszonyság meséjében a vén banya azt sutyorogta a lovag fülébe, hogy a nők leghőbb vágya az életük feletti uralom, és ez tényleg megmásíthatatlan tény, van egy másik épp ilyen nagy igazság, amely szintén válasz a kérdésre.

A következő történet választ ad a nők igaz természetét firtató ősrégi kérdésre. Akik a mesében bemutatott utat és eszközöket választják, örökre a zabolátlan asszony kedvesei és társai maradnak. Az afrikai-amerikai történet itt olvasható változatát Miss V. B. Washingtontól hallottam.

 

/Clarissa Pinkola Estés: Farkasokkal futó asszonyok/

 

„Manawee"

 

 

Egyszer egy férfi két lánynak udvarolt, akik ikrek voltak. Apjuk így szólt az udvarlóhoz: „Addig nem házasodhatsz össze velük, amíg ki nem találod a nevüket.” Manawee újabb és újabb neveket mondott, de egyik sem a lányok neve volt. Az apa csak a fejét rázta, s újra és újra elküldte az ifjút.

Egy nap Manawee magával hozta kiskutyáját, amikor látogatóba jött, s a kutya észrevette, hogy az egyik lány csinosabb, mint a nővére, a másik pedig kedvesebb. Noha egyik nővér sem rendelkezett minden jó tulajdonsággal, a kiskutya nagyon szerette őket, mert jóltartották és mindig mosolyogtak rá.

Manawee aznap sem találta ki a lányok nevét és hazabaktatott. A kutya azonban visszafutott a lányok házához. Fülét hegyezve a fal mellé állt és hallotta, hogy a lányok nagy vidáman arról beszélgetnek, hogy milyen csinos és milyen férfias Manawee. Ezenközben néven nevezték egymást, amit a kiskutya meghallott, s amilyen gyorsan csak bírt, hazafelé iramodott, hogy elmondja gazdájának.

Útközben azonban egyszer csak finom illatot érzett. Egy oroszlán az ösvény mellett hagyott egy jókora csontot, amin még hús is volt. A kutya habozás nélkül beugrott a csalitba, s megragadta a csontot. Boldogan nyalogatta és rágcsálta, amíg csak íze volt. És akkor hirtelen eszébe jutott, miért is eredt útnak, de jaj, akkor már késő volt. Elfelejtette a lányok nevét.

Visszafutott a házhoz. Időközben beesteledett, s a lányok egymás karját és lábát kenegették olajjal, mintha valamiféle szertartásra készülődnének. A kutya megint hallotta, hogy egymást néven szólították. Örömében a levegőbe ugrott, s már futott is az ösvényen, hogy megvigye a hírt gazdájának, ám egyszerre csak friss szerecsendiós lepény illata ütötte meg az orrát.

A kiskutya semmit sem szeretett úgy, mint a szerecsendiós lepényt. Hirtelen letért az ösvényről, s abba az irányba iramodott, ahonnan a fatörzsön hűlő finom étel illatát érezte. Hamarosan ki is ürült a tál, s a kutyának szerecsendióillatú lett a lehelete. Ahogy tele gyomorral hazafelé baktatott, megpróbálta emlékezetébe idézni a lányok nevét, de nem sikerült.

Így hát harmadszor is visszament házukhoz. A lányok most már menyegzőre készültek. „Jaj nekem!” gondolta a kutya. „Alig maradt időm.” És amikor a lányok ismét nevén szólították egymást, emlékezetébe véste, s szélsebesen hazafelé iramodott. Eltökélte, hogy most már semmi nem térítheti el útjáról, semmi nem akadályozhatja meg, hogy tudassa Manaweeval a lányok nevét.

Friss zsákmány illatát érezte, de nem törődött vele, átugrott rajta. Egy pillanatra, mintha szerecsendió illatát érezte volna, de most rá sem hederített, csak futott, futott gazdájához. Arra azonban nem számított, hogy egy sötét idegen ugrik elő a bokorból, megragadja nyakánál fogva, s úgy megrázza, hogy még a farka is majd leesik.

Csakhogy ez történt, s az idegen ezt kiabálta:
- Áruld el azokat a neveket! Hogy hívják a lányokat? Feleségül akarom venni őket.
A kiskutya úgy érezte, elájul az erős szorítástól, de bátran küzdött. Morgott, karmolt, rúgott, s végül beleharapott az óriás idegen ujjai közötti húsba, s fogai hegyesek voltak, mint a darázs fullánkja. Az idegen bömbölt, mint egy bölény, de a kiskutya nem eresztette. Az idegen bezuhant a bokrok közé a kezén csüngő kiskutyával.
- Eressz, eressz, kiskutya, ha eleresztesz, nem bántalak – könyörgött. A kutya a fogát vicsorgatva mondta:
- Ne gyere vissza, mert nem látod meg többé a reggelt.
Azzal az idegen bevette magát a csalitba, s nyögdécselve elfutott. A kutya pedig bukdácsolva rohant hazafelé az ösvényen. Véres volt a bundája, sajogtak az állkapcsai, a lányok nevére azonban tisztán emlékezett, s örömtől sugározva ugrott fel gazdájára.
Manawee kimosta a kiskutya sebeit, az meg elmesélte, mi minden történt, s a lányok nevét is elárulta. Manawee vállára ültette a kiskutyát, s futva indult a lányok falujába. A kutya füle lobogott, mint a vágtató lovak farka.
Mire Manawee odaért, hogy megmondja az apának a neveket, a lányok már útra készen álltak; egész idő alatt rá vártak. Így nyerte el Manawee a folyóvölgy két legszebb lányának kezét. Ők négyen: a lányok, Manawee és a kiskutya boldogan éltek még nagyon sokáig.

 

Krik Krak Kront, itt a vége, pont.

Krik Krak Krébe, ez a mese vége.”

/Clarissa Pinkola Estés: Farkasokkal futó asszonyok/
 

 

Magyarázat: „A nők kettős természete"

 

A népmesék és az álmok tartalmát és mindazokat a szimbólumokat, amelyek az egyes személy pszichéjének aspektusait jelenítik meg, megérthetjük szubjektív módon, de megérthető mindez objektív módon is, azaz, hogy hogyan viszonyulnak a külső világ helyzeteihez és kapcsolataihoz. Manawee meséjéről most a nő és társa közötti kapcsolat értelmében beszéljünk, és tartsuk azt szem előtt, hogy sokszor „az van kívül, ami belül is.”

A mese egy régi-régi titkot árul el a nőkről: a zabolátlan asszony szívének elnyerése érdekében társának meg kell értenie a nőben rejtőző természetes kettősséget. Igaz, megfejthetnénk a történetet etnológiai szinten is, s szemlélhetnénk a két lányt egy poligám kultúra leendő asszonyainak archetipális nézőpontjából is, a mese mégis az egyetlen nőben fellelhető két erőteljes női erőről beszél.

Tartalmazza mindazokat a lényeges tényeket, amelyek a zabolátlan asszonyhoz való közel kerüléshez szükségesek. Hűséges kutyája segítségével Manawee kitalálja a két nevet, a nőiség kettős természetét. A titok megoldása nélkül nem győzhet. Célja eléréséhez saját ösztönös énjét – a kutyaént – kell használnia.

Az, aki közel kerül a zabolátlan asszonyhoz, lényegében két nő jelenlétét tapasztalja; egy külső, a felszíni világban megjelenő lény jelenlétét, és egy belső criaturáét, aki a nehezen látható világban él. Az előbbi a napvilágnál él és könnyen megfigyelhető. Ez gyakran pragmatikus, a kultúrához alkalmazkodó és nagyon emberi. A criatura azonban sokszor nagyon messziről érkezik a felszínre, gyakran csak feltűnik, majd gyorsan újra eltűnik, s mindig maga mögött hagy egy érzést: valami meglepőnek, eredetinek és tudással rendelkezőnek az érzését.

A nők e kettős természetének megértése gyakran azt eredményezi, hogy a férfiak, sőt néha maguk a nők is, becsukják szemüket és az egekhez fohászkodnak segítségért. E kettős természet paradoxona az, hogy amikor az egyik oldal hűvösebbnek érződik, a másik annál forróbb. Amikor a kapcsolatban az egyik oldal kitartóbb és gazdagabb, a másik akár jeges is lehet. Az egyik oldal sokszor boldogabb és hajlíthatóbb, miközben a másik valami „Nem tudom, mi” után sóvárog. Az egyik talán ragyog, míg a másik édeskeserű és szomorkásan sóvárgó. Ez az „egy-nőn-belüli-kettő” elkülönül egymástól, de egymáshoz tartoznak, s ezerféle módon egyesülhetnek."

 

/Clarissa Pinkola Estés: Farkasokkal futó asszonyok

 

 

 

 

Please reload

November 24, 2017

September 28, 2017

September 15, 2017

May 19, 2016

February 9, 2016

October 10, 2015

Please reload

© 2023 by Ballet Academy. Proudly created with Wix.com

  • facebook-square
  • Twitter Square
  • vimeo-square
This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now